Bellák a közéletben

Régi iratok tanúskodnak arról, hogy a Bellák tevékenyen részt vettek a település közösségi életében. Részt vállaltak mindenben, amely a saját és környezetük formálására hatással volt. A falusi emberek mindennapjait a szolgálat töltötte ki. Hétköznapokon a munka volt az elsődleges, hiszen a család fenntartása és a mindenkori uraság kiszolgálása létfontosságú volt. Hétvégeken pedig Isten szolgálata került előtérbe.

Mind a mai napig hívő emberek élnek Csapodon. A templom – Isten háza – a bizonyíték arra, hogy az emberek nemcsak a lelkükben érzik a vallás szükségességét. A több mint 200 éves épület mai kinézete is bizonyíték erre. Igazolja, hogy az itt élő emberek számára nem közömbös az, hogy a vallásuk egyik jelképe miként mutatkozik meg az erre utazó idegennek.

A csapodiak már az 1700-as években is szeretettel gondozták templomukat s mindent meg is tettek, hogy valóban méltó legyen hozzájuk.

Abban az időben a templomot, – s ezzel együtt természetesen a plébániát is – közösen használták a pusztacsaládi, a höveji és a himodi hívőkkel. Itt is, mint minden olyannál, melynek több résztvevője van, akadtak konfliktusok.

A közös használatú épület karbantartása és annak a lakosságra kiható költségei okoztak egy olyan vitát, mely évekig tartott. Mivel a plébániaépület állaga évek óta rohamosan rosszabb és rosszabb lett, megérett a felújításra. A csapodiak jogosan elvárták a filiális Pusztacsalád, Hövej és Himod híveitől, hogy a helyreállításban segítsenek. Mivel ez nem történt meg, így panasszal fordultak egyházi elöljáróikhoz

Az 1775. évben kelt levél részlete: a község hitelesítő pecsétje mellett a csapodiak képviseletében eljárók nevei

Az 1733. évi Canonica Visitatio felfedi a szomorú valóságot: A plébánia össze akar dőlni, a szalmatető hiányos, ezért beázik. A fagerendás mennyezet beszakadással fenyeget. A vita és torzsalkodás évekig eltart.

A csapodiak 1754-ben a győri Szentszékhez fordulnak panaszukkal, mely magyar nyelven íródott:

"...az Parochiális Házunk épittisiben az külső Filialisták, vagyis közsígek semmi segítséggel nem akarnak hozzánk lennyi, tellyessiggel csak Szeginy Helysígünk nagy költsiggel kintelenittetik fel építeni... mely is nagy és sulos terhire fogh esni Szeginy Helysigünknek, ha a filialisták nem fognak hozzánk segitséggel lennyi, holott minden harmadik Ünnepnap nálok vagyon az Isteni Szolgálat. Kire való nizve nagy alázatossággal folyamodunk... méltóztassék ezen terhes dolgunkat méltó tekintetbe venni és kegyes Dispositiott eránta tenni. Alázatos fei hajtói Szeginy Szolgái Csapodi Lakosok"

Végül 1775-ben létrejön az egyezség, gróf Festetits Pál segítségével és közbenjárásával, mely szerint a két községre hárul a plébániaépület karbantartása, mégpedig Csapod 2/3 részben, míg Család 1/3 részben. Himod és Hövej 1764-ben elszakadt Csapodtól, tehát rájuk már nem vonatkozik a megállapodás.

Mint minden közös munkának, a Csapodon élő Bella családok is szívügyüknek tekintik, hogy a templomhoz tartozó plébániaház állapota megfelelő legyen. Ezért is vállalnak részt abban, hogy megfelelő megállapodás jöjjön létre a község és Pusztacsalád között. Hiszen ők se voltak hajlandók mások helyett elvégezni feladatokat. Jogosan gondolták azt, ha közösen használják a templomot, s a plébános is több felé szolgál, akkor ennek alapján kell megosztani a terheket is. Az összefogás végül sikerrel járt. Az ügyintézés akkor is bürokratikus módszerrel haladt, hiszen a panasz elindítása és a megegyezés között mintegy 42 (negyvenkettő!) év telt el.

A "záródokumentum" végén ott szerepelnek a csapodi családok képviselői (eskütt-ek). Ezek a nevek egyben azt is jelzik, hogy mely személyek voltak meghatározói a településnek. A Hadarits, a Nagy, a Bella, a Kámán s a Kovács nevek gyakran szerepelnek a helyi anyakönyvben a hasonló sűrűséggel előforduló Orbán, Tar és Horváth nevüekkel együtt.

Mint az eredeti levélről készült másolat-részleten is olvasható, Bella Páll eskütt is ott volt a dokumentum megszövegezésénél és a község pecsétjével való hitelesítésnél, de írástudatlanságuk miatt aláírni nem tudták azt.

Bella Pál köztiszteletben álló személy volt. Ezt nemcsak esküdti tevékenysége bizonyítja, hanem több házasságkötésnél az esküvői tanúként való jelenléte is. Nemcsak régen, de napjainkban is szeretnek olyan esküvői tanút meghívni, aki jelentős szerepet tölt be a közéletben. Ezzel is emelni próbálják a ceremónia jelentőségét. Ilyen személyiség lehetett Bella Pál is, hiszen neve sűrűn szerepel az anyakönyvekben.

Bár Csapod eléggé zárt település volt, - a főközlekedési útvonalaktól is távol esett, - mégis érkeztek ide távoli országokból vándorok, koldusok, kereskedők, papok, szerzetesek. Mivel kis lélekszámú településről van szó, nyilván azonnal feltűnt, ha egy idegen jelent meg. Az ismeretlen minden lépését kíváncsi tekintetek követték. Több okból is. Nem lehetett tudni, milyen szándékkal érkezett, s honnan. A világ érdekes híreit is ezek az idegenek hozták-vitték. Tulajdonképpen az első Bella is egy messzi országból (Itáliából) került ide s telepedett le. Érkezett erről a vidékről egy szerzetes is, melyről a plébánián található Canonica Visitatio-ban olvashatunk:

"Baptissa Poggani Chiavennabul olaszországbol származó mint egy 24 esztendös, valamivel nagyobb mint Brentani, tömött és erös termetü vastag piros pofáju vörös haju vörhenyes gyenge szakállu és vastag hosszu orru. Szürke és zöld Kevert szinü Kaputot visel fekete mellyrevalót ég szinü bársony /:mansehister:/ nadrágra finom daruliat és Kerék Kalapot Németül és olaszul beszél."[1]

Úgy látszik, hogy Olaszországból nemcsak a Bellák jöttek erre a vidékre. Az ide érkező idegenekkel – főleg ha hosszabb ideig tartózkodtak itt – nyilván találkozott a már magyarrá vált Bella család néhány tagja. Bizonyára csodálkoztak az idegenek öltözékén, beszédjükön, temperamentumukon úgy, hogy nem is gondoltak arra, valamikor az ő elődjük is ilyen nyelven beszélt. Nem gondoltak erre, hiszen ennyi idő elmúltával már teljesen magyarrá váltak, talán még a nevük se tűnt olyan idegennek, hiszen ennyi idő elmúltával mindenkinek természetessé vált hangzása, dallama. Talán a nyelv elhagyása miatt még a név jelentését se ismerték (Bella = Szép). Mint az előző beszámoló is bizonyítja, bizony többen is jártak itt Itáliából. Milyen céllal, – átutazóként, hírhozóként, megfigyelőként, vendégként? – azt nem tudjuk, viszont a jelenlétükről feljegyzés készült, mégpedig magyar nyelven.

Az alábbi magyar nyelvű írás, mely két koldust mutat be, az előző latin után található. Szerintem ez is az 1800. években íródhatott.

"Személles le irása

A Két Elvü Tamásnak, a kik Olasz Országban De vienne[2] nevezetű Helségben születtetvén Német országban mint rongyos koldusok Kóborlottak.

Egyik közülök 18 esztendös Kisded erös termetü egy kevésbé pupos hátu, vastag barna pofája.

Barna haju szakállatlan nagy vastag ora, testén szürke posztó rongyos Káputot[3] fehér posztó mellre valót, fehér bör nadrágot czipellöt és hosszu harisnyát visel, Egy kevesset lengyelül németül és olaszul beszél, ennek elötte egy Brátiban lakozó Bálána nevü Kalmárnál szolgált kivel minden esztendöben Lengyel országban utazott.

A Mássik 30 egynehány esztendös Közép gyenge termetü himlöheles barna haju, barna gyenge Szakállu tompa orró. Testén egy rongyos Kék Káputos avét[4] fehér mellre valót avét fehér bör nadrágot Czipellöt és hosszu harisnyát visel. Olaszul és egy Kevéssé Németül beszél."

És itt megint Olaszországból (Velencéből) származó átutazókról, koldusokról találunk feljegyzést. Hát nem érdekes? Más országból származókról nem szól a krónika. Miért éppen az olaszok azok, akik megtisztelik jelenlétükkel Csapodot? Bár 1836 táján egy Dánországi(!) elhalálozottról is olvashatunk. Az írás hivatkozik a Francia és Belga országi követségeknek hasonló irányú megkeresésére, mely a hazánkban meghalt külföldiek halotti bizonyítványának kiadásáról szól. Ez az írás is, mint mindegyik, mely ebben a könyvben olvasható, eredeti bizonyíték és hírforrás a kor mindennapjairól. A sorok között nemcsak azt fedezhetjük fel, hogy mi történt elődeinkkel ezen a kis településen, hanem az írás maga is bemutatja az akkori nyelvhasználatot, sőt még a tájszólást is, hiszen van néhány olyan kifejezés, szó, melyet mind a mai napig ugyanúgy használnak az itt élők, mint néhány száz évvel ezelőtt.

[1] 1800-ban íródott ez a néhány sor, mivel a következő latin nyelvű írás dátuma: 1800. szeptember 30.

[2] Velence

[3] Kapucnit (?)

[4] Avitt, vagyis kopott